Komárom és Környéke Önkormányzati Társulás portál

A Komáromi Jókai Színház a 2011/2012-es színházi évadban sem feledkezett meg gyermekközönségér?l. Az idei évadban Lázár Ervin meséjére esett a színház m?vészeti vezetésének választása.

A Szegény Dzsoni és Árnika egy olyan történet, melyben nemcsak fiatal néz?ink lelik majd örömüket, hanem szüleik, nagyszüleik, tanáraik is, akik elkísérik ?ket a színházi el?adásra, hiszen azon kívül, hogy izgalmas és fordulatokkal teli történet – olyan problémákat is boncolgat az el?adás, mint a szabadság, az elkötelezettség, a másik vállalása, a boldogság keresése.

2011. október 15-én, pénteken este megkezd?dött a Szegény Dzsoni és Árnika próbafolyamata. A meseregény dramatizált változatát Faragó Zsuzsa, dramaturg és Laboda Kornél, az el?adás rendez?je készítette, a dalok Zombola Péter zeneszerz? alkotásai. A díszlet Gergely-Farnos Lilla, a jelmezek Lisztopád Krisztina tervei alapján készülnek majd a színházi m?helyekben. Az el?adás koreográfusa: Újvári Milán.

F?bb szerepekben: Szabó Viktor e. h. (Szegény Dzsoni), Tar Renáta (Ágika/Árnika), Mokos Attila (Apa/Östör király), Szabó Szvrcsek Anita (Százarcú boszorkány), valamint: Majorfalvi Bálint, Olasz István, Bernáth Tamás, Balaskó Edit, Nagy László. Az el?adás csapatához további nyolc középiskolás diák csatlakozott (mindannyian amat?r színházi múlttal rendelkeznek) – a mese mili?jének, a helyszínek hangulatának er?sítésében lesz majd részük. Az el?adás tervezett bemutatója 2011. november 28.

Idén immár 16. alkalommal rendezték meg a Kempelen Kupát. A komáromi sportcsarnokban valamint a sportesemény másik helyszínén a Kempelen Szakképz? Iskolában több száz diák floorballozott, és kézilabdázott két napon át.

A megnyitón Kiss Ilona igazgatón? elmondta: a rendezvénysorozatot annak idején azért hívták életre, hogy minél több diák mozogjon, sportoljon a városban, hogy aztán majd reményeik szerint feln?tté válva megmaradjanak a sport szeretete mellett, ezáltal pedig egészségesebb és kiegyensúlyozottabb életet élhessenek. Idén is érkeztek megyei csapatok. Az eseményen így a házigazda Kempelen mellett az észak-komáromi Selye Gimnázium és Ipari Középiskola, a komáromi Alapy, Jókai, Széchenyi és Kultsár, az ajkai Szent Györgyi, a tatai Bláthy, a tatabányai Mikes, valamint a kisbéri Táncsics csapatai vettek részt.

Dr. Molnár Attila polgármester nyitóbeszédében hangsúlyozta: elkeserít?, hogy hazánkban a feln?tt lakosság mindössze 9 %-a sportol rendszeresen. Ezen az arányon próbál most a kormány új, a sportot preferáló oktatáspolitikájával változtatni. „Minél többen mozognak rendszeresen, annál egészségesebb lesz a nemzet. Ehhez a szemlélethez csatlakozott a komáromi önkormányzat is, amikor idén kiemelt támogatásban részesítette a helyi sport és civil szervezeteket” – fogalmazott a polgármester, majd hozzátette: reméli, hogy néhány éven belül a Kempelen Kupát majd az iskola új sportcsarnokában rendezhetik meg.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataira és h?seire emlékeztünk október 22-én a helyi Lengyár területén felállított kopjafánál. A mintegy 200 résztvev? között megjelent dr. Molnár Attila polgármester is, aki a forradalom eszméének ápolása és fenntartása érdekében végzett munkájáért emlékplakettet vehetett át a Magyar Politikai Foglyok Országos Szövetségének megjelent képvisel?it?l.

A m?sort a K-EMÖ Kultsár István Szakközépiskola diákjai adták, beszédet mondott Turi Bálint alpolgármester:

,,Kegyelmet nem kérek.” – e szavakkal fejezte be Magyarország miniszterelnöke az utolsó szó jogán elmondott beszédét 1958 júniusában , s ezzel minden elhangzott arról a rendszerr?l, amit tiszta vagy megtisztult, megvilágosodott ember csak így min?síthetett.

A mondat ugyanis több értelmet rejt : Nagy Imre miniszterelnöknek nem volt miért kegyelmet kérnie. ? képviselte a nemzet együttes akaratát: ahogy Ausztriából, úgy t?lünk is vonuljanak ki a megszálló szovjet katonák, tartsanak tisztességes választásokat.

Nem volt értelme sem kegyelmet kérnie, mert tudta, az a hatalom, amely hóhérkézre adja ?t, nem fog irgalmazni. Másfél évnyi gondolkodás után Kádár János döntött : ahogy Haynau Batthyány Lajossal, úgy fog bánni ? is volt miniszterelnökével. Aztán amit még a Habsburgok sem mertek megtenni, jöhetett a kollektivizálásnak nevezett földrablás és a teljes, totális megtorlás. A tömegmészárlás, országvesztés.

Kb. 1700 kivégzett, kb. 30. 000 bebörtönzött (majd szabadulása után emberként tönkretett) és kb. 200.000 menekül?. 200.000 emigráns, legalább 100.000 fiatal család. Azok, akik szintén nem kértek kegyelmet, de emberi életet akartak élni. Megbélyegezve, hazaárulónak mondva életben és magyarnak maradni, ahogy tette ezt több százezer honfitársunk, közismert példát említve például a sportból: Kubala László, Puskás Ferenc , Czibor Zoltán. Az a Czibor Zoltán , aki Komáromról hallva mindig sírva fakadt, s aki a rendszerváltás után nem sértett emberként viselkedett, hanem igazi komáromiként segített, amiben tudott.

Tisztelt Emlékez?k! Mi mindenben segíthettek volna ?k, akiknek a nevét ismeri az egész világ? Hogyan engedhettük meg, hogy elengedjük ?ket, s hogy az oroszok kitakarodását még a birodalom összeomlása idején is egy fiatal politikusnak kelljen követelni, 1989 június 16–án, mert nem akadt ,,felel?s vezet?”, aki ezt kijelentse?

Mit szólnak, szólnának azok a munkások akik 1956 október 26-án, itt a Lengyárban elindították a komáromi forradalmi eseményeket, ha megtudnák még néhány évvel ezel?tt sem engedték a mártírok emlékm?vének felállítását közterületen? Köszönet itt és most is azoknak, akik mindezt nem hagyták, s így Komárom városában–ha magánterületen is-, de van hol emlékeznünk.

És–mert rövid id? múlva ott is találkozunk–köszönet Ács Lajos emléktáblája létrehozóinak, akik nem engedték, hogy feledésbe merüljön osztálytársuk, barátjuk neve. 1956 komáromi mártírja az igazi magyar h?s: testvérét?l tudjuk, bár kérte a család, nem volt hajlandó emigrálni, ,,nem követtem el semmit”–mondta. Aztán behívták katonának, ahol katonai b?ncselekményként kellett tetteiért úgymond ,,felelnie”. Kegyelmet ? sem kért. Ügyvédje benyújtotta persze a kérvényt, de mindenki tudta, hogy ezt elutasítják. S igazi magyar h?s, mert következett az aljas és rágalmazó suttogó propaganda…

Nem volt kegyelem, mert nem lehetett. Egy olyan totális és médiával támogatott diktatúrában, mint amilyen a Kádár – rendszer volt, nem lehetett esélye sem Ács Lajosnak, sem Nagy Imrének, sem a nemzetnek.

Huszonegy év telt el a rendszerváltás óta, ideje kimondani: a Kádár-diktatúra felélte a jöv?nket . Lélekben és gondolkozásában tönkretett egy generációt. A mi dolgunk ma már nem csak az emlékezés…

Eljött az ideje egy olyan lassú – nyilván fájdalmas, de elkerülhetetlen – önépítésnek, ami Németországban az1950-es évek elején, Ausztriában 1955-t?l, a szovjetek kivonulása után következett el.

Ebben segítenek bennünket 1956 h?sei, akik 11 évvel a világháború után már érezték és értették, csak ez a tiszta élet útja.

Tisztánlátásukért és tiszta szándékukért hajtunk fejet most el?ttük, remélve, hogy bár válságban, de egy más európai és Kárpát-medencei környezetben, egy jobb Magyarország reménye megvalósulhat majd. Példájuk felemel és értéket teremt. Mert Wass Albert szavaival: ,,Ha sáska rágja is le a vetést, ha vakond túrja is a gyökeret, a világ felett ?rködik a rend.”

Ez az a harmónia, ami a létezés biztosítéka. Mi nem fogjuk a szabadság állapotában hagyni, hogy gyermekeink létét gazemberek feléljék. Akkor, 1956-ban ezért a gondolatért háromszor annyi szovjet tank zúdult ránk, mint a második világháborúban. Ma legfeljebb a gazemberek maradtak, harckocsik talán soha többé nem fognak dübörögni az utcákon.

Szeressük hát Magyarországot, és éljünk úgy, hogy akárcsak 1956 h?seinek, nekünk se kelljen soha sem a történelem, sem Isten el?tt kegyelmet kérnünk" - zárta gondolatait az alpolgármester.

Az események október 23-án a sz?nyi Pet?fi Sándor M?vel?dési Házban a Bozsik József Általános Iskola diákjainak m?sorával folytatódtak. A H?sök terén felállított emlékm?nél Dr. Kreft-Horváth Loránd alpolgármester emlékezett meg a h?sökr?l:

"A XX. századi magyar történelem legfényesebb korszakát a mai napon 55 éve kirobbant forradalom és szabadságharc jelenti.

A magyar forradalom vérbefojtása után, 1956. november 4-ét követ?en alig néhány hónap alatt kb. 200 ezer ember hagyta el az ország területét, err?l számol be a KSH 1957-ben készült titkos felmérése (amelyet csak 1989-ben ismerhettünk meg), és hasonló számadatokat találunk a korabeli nyugati statisztikákban is.

A 200 ezer ember 40%-a 15 és 25 éves tanuló korosztály volt, a 200 ezer ember 2/3-a férfi. Érzékelhet?en csökkent a fiatal generáció aránya, érzékelhet?en csökkent a fiatal férfiak aránya, az ország lakosságának majd 2%-át elveszítettük. Az óriási emigráció érzékelteti a magyar felkel?k és forradalmárok csalódottságát, és reményvesztettségét; a könyörtelen szovjet elnyomás, és Kádár révén a szocialista rezsim visszatérése akkor reménytelen színben láttatta százezrek, s?t milliók számára határon belül és kívül is a magyar szabadság kivívását! Egy kicsiny nép a világ akkori legnagyobb hadserege ellen, a szovjet hatalom ellen, kiknek diktatúráját Kádárék a legválogatottabb és legalantasabb politikai és hatalmi eszközökkel belülr?l is biztosították. Egyenl?tlen, de elszánt küzdelem volt, minden magyar számára örök példa.

A reménytelenségre természetesen az évtizedek rácáfoltak, erre a legfrissebb példa az idén augusztusban egy német lapban megjelent interjú, melyet Nyikita Szergejevics Hruscsov, az egykori szovjet kommunista pártvezet? fiával készítettek. Az USA-ban él?, történészként dolgozó Szergej Hruscsov a következ?ket nyilatkozta:

„Apám számára nem volt más választás, mint az 1956-os forradalom leverése, ez azonban mégis vereséget jelentett számára. A magyar fiatalok ’56-ban tiszta ügyért, a szabadságukért harcoltak. Épp ezért apám és politikája hatalmas erkölcsi veszteséget szenvedett a világ el?tt, és elnyomóvá vált.”

Természetesen ma már jól tudjuk, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc elültette azt a magot, melyb?l a szovjet rendszer bukásának csírája elindult. És tudta ezt akkor már a Nyugat és Amerika is.
Nem volt véletlen, hogy az ’56-os magyarokat szívesen fogadták a vasfüggönyön túl, a világ bármely pontján. Az emigránsok közül 1957 márciusáig 173 ezren kerültek els? fogadóhely gyanánt Ausztriába és 18 600-an Jugoszláviába. Már 1956 novemberét?l megkezd?dött e két országban összezsúfolódottak továbbszállítása az Egyesült Államokba, Kanadába, Nagy-Britanniába, NSZK-ba, Svájcba, Franciaországba, Svédországba, Ausztráliába és még folytathatnánk a felsorolást.
Kádárék bebörtönöztek 50 ezer embert, kivégeztettek több ezer forradalmárt, totális volt a megfélemlítés.

Persze a szocialista blokk tagjaként a nyugat felé a jóságos, hazaváró állam hazug képét akarták sugallni, ezt szolgálta a kádári amnesztia, mely büntetlenséget ígért az 1957. március 31-ig visszatér?knek. Az amnesztia propagandafogás volt, hatására 11 ezren mégis hazatértek.
(Háttérben: honvágy, beilleszkedési nehézségek az új társadalmakba, családi-baráti kötelékek, kiskorúság lehettek – volt olyan, hogy egész gimnáziumi osztályok disszidáltak). Jobb esetben a belügyminisztérium külön alosztálya foglalkozott a hazatértekkel, akikre politikai veszélyforrásként tekintettek, a propaganda szintjén megtévesztetteknek hívták ?ket, folyamatosan gy?jtötték róluk az adatokat. Persze a kíméletlen, fizikai megsemmisítést célzó bosszúra is számos példa van:

A gy?ri Török Istvánt a honvágy hívta vissza, elfogták, kivégezték. Steiner Lajost, az NSZK-ból hazatér? budapesti nemzet?r parancsnokot kivégezték. Wittner Máriát, jelenlegi országgy?lési képvisel?nket, aki bízott a kádári ígéretben és Ausztriából tért haza – els? fokon halálra, másod fokon életfogytiglanra ítélték, majd végül nemzetközi nyomásra 1970-ben szabadult. És hosszú még a sor…

A többség azonban új hazájában maradt, ahol igen sikeresen beilleszkedett, hisz élvezték a nyugati társadalmak szimpátiáját,akik tudták, hogy a magyarok fellázadtak a szovjet világbirodalom sokszoros túlereje ellen, és életüket, családjukat, egzisztenciájukat veszélyeztetve heroikus, tragikus küzdelmet folytatnak a szabadságukért. Olyan eszméért, amely a nyugati világ értékei között a legelvontabb, s ugyanakkor a legfontosabb is.

Persze a befogadó államok vezet?i is felismerték a politikai lehet?séget az ’56-os menekültek befogadásában. Egyrészt az adott kormányok illetve kormányzó pártok pozícióját er?sítette, másrészt kelend? és az adott állam számára jó befektetés volt ez a f?leg fiatalokból álló magyar populáció, akik könnyen tanultak, dolgozni akartak, hamar kiképezhet? illetve már Magyarországon kiképzett friss diplomások voltak. Az ’56-osok a mindennapjaikban is helytálltak új hazájukban, és tovább öregbítették a magyarok jó hírnevét szerte a világban.

Természetesen a kádári propaganda folyamatosan ócsárolta ?ket, a disszidens illetve az emigráns szót a kommunista rendszer ellenségének a szinonimájaként használta, a menekültek gazdátlanul maradt magyarországi javait a kommunista rezsim a hatóságok közrem?ködésével kisajátította. Az MSZMP agitációs és propaganda osztálya szorgalmasan gy?jtötte az adatokat, információkat a külföldön él? magyarokról és magyar szervezetekr?l, akik ’56 szellemiségét továbbéltették, és többféle csatornán igyekeztek kapcsolatot tartani az itthoniakkal.

A majd 200 ezer ember kapcsolati hálója többmilliós nagyságrend? volt magyarországi rokonaik, ismer?seik, barátaik révén, tehát joggal félt t?lük a kádári rezsim. Az 1970/80-as években már haza-haza szivároghattak néhányan, hisz dollár-és márka többletforrást jelentettek a valutaínséggel küzd? magyar államnak. Persze a fegyvert ragadók és a forradalomban vezet? szerepet betölt?k csak 3 évtized múltán, 1989. június 16-án, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén léphették át a magyar államhatárt. Sokan soha nem tértek vagy nem térhettek haza…a mai napon emlékezzünk rájuk is" - fogalmazott az alpolgármester.

Ezt követ?en került sor a Duna Népdalkör m?sorára, valamint a koszorúzásra.

A megemlékezés-sorozat este 18 órakor a Jézus Szíve Katolikus Templomban celebrált ünnepi szentmisével ért véget, amelynek részeként Balogh Eszter énekm?vész, a Concordia és a Vox Femina kórus adott ünnepi hangversenyt.

Komáromi események:

1956. októberében a komáromiak dönt? többsége bizonyosan a rádióból értesült a budapesti eseményekr?l. Október 23-ai tüntetésr?l, a kirobbanó fegyveres harcról, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezésér?l, a Parlament el?tti vérengzésr?l. A hírek, illetve a politikusok rádió által közvetített beszédei, röplapok, esetleges szemtanúk beszámolói nem voltak hatástalanok Komáromban sem! Az indulatokat er?sen felforrósította az október 25-én a Parlament el?tti vérfürd? hírére!

1956. október 26-án tüntetés kezd?dött a délel?tti órákban. A szervez?k nevét nem tudjuk. Arról van ismeretünk, hogy” munkás ruhás személyek” felkeresték Németh Lászlót, a Jókai Mór gimnázium akkori igazgatóját. Azt kérték, hogy engedélyezze a diákok felvonulását! Az igazgató a tanárokkal megbeszélve a kérést, els? alkalommal nemet mondott. Tudva a budapesti harcokról, féltették a tanulókat. Az ismeretlen „munkás ruhás személyek” másodszor is megjelentek. Németh igazgató, az erélyes követelés hatására a tantestülettel együtt úgy döntött, hogy a gimnázium diákjai, tanáraik felügyelete mellett kivonulnak. Mivel a tüntetés híre a diákok között gyorsan terjedt, ekkorra többen közülük az udvarra szöktek. A gimnazisták tanáraik felügyelete mellett, zárt sorokban sorakoztak az iskola udvarán.

A Mártírok útjára kivonuló tanulókhoz egy feln?ttekb?l álló nagyobb csoport csatlakozott. A tüntetés a déli órákban kezd?dött. Ez azért alakulhatott így, mert a város üzemeiben délel?tt már akadozott vagy leállt a munka. A tüntet?k Kossuth-nótákat énekelve, nemzeti szín? zászlókat lengetve a Lenfonó Gyárhoz vonultak. Keszi Jen? megígérte, hogy nem fognak rombolni, a budapesti ifjúság melletti szimpátiatüntetés résztvev?i. Keszi a gyár hangszóróján keresztül a tiltakozókhoz való csatlakozásra buzdította a dolgozókat. A fiatalabbak nagyobb számban álltak a felvonulók közé. A többi munkás abbahagyta a munkát és hazament. Ezt a lélektani pillanatot kihasználva, Horváth László és még néhányan leszerelték a gyár falán lév? két vörös csillagot.

A Lenfonó Gyár udvaráról az emberek, a diákok kivételével, a Jókai térre vonultak. Itt volt felállítva a „szovjet h?si” emlékm?” A tömegb?l néhányan kiváltak, kötelek, láncok és két gépkocsi segítségével megpróbálták ledönteni a gy?lölt jelképet. Néhányan kalapácsok és vasrudak segítségével lefeszítették az emlékm? oldalán lév? feliratot. Az itt összegy?lt sokasághoz Mohácsy Gyula egy teherautó tetejér?l rövid beszédet mondott. A téren összegy?ltek látva, hogy a diákok a Frigyes-laktanya felé vonultak gyorsan utánuk siettek, közben jelszavakat kiabáltak.

A tömeg a diákokat a laktanyánál érte be. Csomós Miklós százados, a hely?rség politikai tisztje fogadta az érkez?ket. Nyugodt hangon szólt, igyekezett csillapítani az embereket. Mohácsy Gyula válaszolt a századosnak, felszólította a honvédséget, hogy csatlakozzon a néphez, ahogy ez Budapesten is történt. „Ne ontsák a drága magyar vért!” Ezt követ?en felolvasta a tüntet?k köréb?l kezébe adott M.E.F.E.SZ. 16 pontot. Az emberek nagy éljenzésbe törtek ki a követelések hallatán. A felvonulás egyik vezet?je, vagy csupán a pillanat szülte hangadója Erdélyi László a diákokat és a feln?tt felvonulókat a Duna melletti úton, a szovjet tisztek lakásait elkerülve vezette vissza a városba, a Városháza épületéhez. Az ún. tiszti házakban laktak szovjet családok is. Erdélyi Lászlótól nagyon bölcs dolog volt, hogy a tüntet?kkel ezt a környéket elkerülte.

A felfokozott hangulatú emberek megjelenése ezen házak közelében, véres eseményeket eredményezhetett volna. A környéken él?k látták, hogy a szovjetek géppuskásokat telepítettek a házak lapos legfels? szintjére. A tüntet?k békésen megérkeztek a Városháza el?tti I. világháborús h?si emlékm?höz. Ismét Mohácsy Gyula mondott rövid beszédet, majd virágot helyeztek el a szobor talapzatán.

Több száz nyugdíjas vett részt az október 20-án megtartott Szépkorúak estjén. A rendezvényt, melyre mindhárom nyugdíjas klub tagjai meghívást kaptak, a sz?nyi Pet?fi Sándor M?vel?dési Házban került sor.

Dr. Molnár Attila beszédében elmondta, hogy a tavasszal megkötött kiemelt támogatás célja, hogy folyamatosan figyelemmel kísérjék a nyugdíjas klubok m?ködését. Céljuk, hogy a szépkorúak ne csak egy-egy rendezvény alkalmával érezzék, hogy a város tör?dik velük, hanem az év minden napján. Kezdeményezték, hogy a három nyugdíjas klub több közös rendezvényt tartson, hogy minél jobban megismerjék egymást.

Az este vendége Pálffy István volt, aki nagy örömmel vette a meghívást, hiszen mint mondta, nagyon fontos az id?s emberek megbecsülése. Komárom ebben jó példával jár elöl. Számára is fontos, hogy olyan m?sorok szerepeljenek a televíziók kínálatában, amelyek a szépkorúakat is megszólítják.

A rendezvény folyamán a Bozsik József Általános Iskola diákjai adtak színvonalas m?sort. Verses-jelmezes összeállításuk meghatotta a részvev?ket. Az est a László testvérek fellépésével és cigányzenével ért véget.

Hosszú évek után végre ismét az eredeti helyére, a huszárezrednek otthont adó Frigyes laktanya közelébe állította vissza a komáromi önkormányzat a Radetzky huszároknak emléket állító alkotást, amelyet 1931-ben emeltek az 1918-as piavei csatában h?si halált halt 639 huszár emlékére. A szobrot a Római Katolikus Egyház és a Református Egyház is megáldotta.

A domborm? Szentgyörgyi István alkotása, két huszár alakját idézi fel, Az el?térben lév? rohamra indul, míg a háttérben ábrázolt társa attakra hívó jelet fúj. Joseph Wenzel Radetzky 1810-ben kitüntetésként kapta meg, hogy a Komáromban állomásozó 5-ös huszárezred viselje a nevét.

Az emlékm? egykori átadása után egy társaság 2500 peng?s betétkönyvet adott át a polgármesternek, hogy a Komárom közönsége minden év június 15-én mondasson gyászmisét a huszárokért, a polgármester pedig koszorúzza meg az emlékm?vet, mégpedig 11 órakor, mert akkor lángolt a leghevesebben a piavei ütközet - mondta el az ünnepségen beszédet mondó Asbóth Zsolt.

A II. világháború után a hagyomány megszakadt, a Frigyes-laktanyába szovjet csapatok költöztek, az emlékm?vet pedig a városháza környékére helyezték át. 1945 óta a mai az els? alkalom, hogy a város polgármestere, dr. Molnár Attila koszorút helyez el az emlékm?nél.

Horváth Gyula a körzet önkormányzati képvisel?je elmondta: a köztéri emlékm? évtizedeken át a város egyik, az áthaladó f?útvonalról is jól látható, kitüntetett pontján, az egykori laktanya területének bejáratánál volt elhelyezve. Megóvandó a m?alkotást kés?bb azt a városháza mögötti parkban állítatták fel. Az alkotás most ismét eredeti helyére került vissza.

I. piavei csata, avagy a caporettói áttörés

Az áttör? hadm?veletre1917. október 24. és november 19. között került sor a szövetséges Osztrák–Magyar Monarchia és Német Birodalom, valamint Olaszország er?i között. Az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország csapatai Caporettónál áttörték az olasz frontvonalat és megindultak Olaszország belseje felé. Az I. piavei csatára 1917. november 12. és december 2. között került sor.

II. piavei csata

Az 1918. június 15-e és június 22-e között zajlott ütközet dönt? gy?zelmet jelentett az els? világháborúban, az olasz fronton harcoló antant csapatok számára. Az antant gy?zelme szétzilálta a Monarchia hadseregét, közvetlen el?mozdítója volt a Monarchia összeomlásának.

III. piavei csata, avagy a Vittorio Venetó-i csata

A Vittorio Venetó-i csata vagy harmadik piavei csata az antant és az olasz csapatok dönt? gy?zelme volt az Osztrák–Magyar Monarchia seregei fölött az els? világháborúban az olasz fronton, Vittorio Veneto közelében. A monarchiabeli csapatok olyan vereséget szenvedtek, hogy a Monarchia megbízottai fegyverszünetet kértek Olaszországtól, ezáltal a Monarchia befejezte részvételét az I. világháborúban.

Isonzói csaták

Az isonzói csatákat az I. világháborúban vívták meg, az Isonzó folyónál, a mai Szlovénia és Olaszország területein. A háború az olasz fronton az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország, illetve Olaszország csapatai közt folytatódtak. A történelem 12 isonzói csatát említ, az osztrák-magyar és olasz felek ennyi alkalommal ütköztek meg egymással a térségben.

Joseph Wenzel Radetzky

A cseh gróf, osztrák császári-királyi tábornagy a 19. század jelent?s katonai vezet?je volt, akinek nevét id. Johann Strauss a Radetzky-indulóval tette halhatatlanná. A tábornagy szolgált a napóleoni háborúkban, de részt vett a magyar forradalom és szabadságharccal egy id?ben kitört itáliai forradalom megfékezésére induló hadjáratokban is. A tábornagy 1857. február 28-án, 72 szolgálati év után vonult nyugalomba, 46 európai érdemrend birtokában. Életének utolsó éveit Milánóban, a császár által rendelkezésére bocsátott Villa Realéban töltötte. Milánóban halt meg, 1858.január 5-én, baleset következtében.